Máris felveszünk plusz egyet a betervezett 40-es listára, és „amúgy is útba esik”-felkiáltással elindulunk Magyargorbó felé. Hiába bámuljuk az út szélét, ahol célpontunknak lennie kell, természetesen elsuhanunk előtte (így utólag arra fogom, bekapcsolt agyam védekező mechanizmusa, és nem akarta észrevenni azt, amitől később borsozott a hátam). A valamikori Lészai udvarház hatalmas bokrok mögött húzodik meg, mint kiderült, okkal: a kúriának egyetlen zárható ajtaja vagy ablaka sincs már, tehát szabad prédája ócska graffitiket firkáló suhancoknak, imádottjukat falba véső hősszerelmeseknek, kóbor négylábúaknak, az ég tudja milyen szerzeteknek.

A főbejárat mögötti boltíves nyilás fölött csámpás „disco”-felirat, alatta széthajigált műanyag vödrök, nejlonzacskók, lóürülék. Képtelen vagyok benn maradni. Később tudom meg, hogy a régen kultúrházként, majd iskolaként működő épületet ugyan visszakapta egy Lészai-leszármazott, de a szóbeszéd szerint nem áll tervben, hogy bármit kezdjen vele a közeljövőben.