Máris felveszünk plusz egyet a betervezett 40-es listára, és „amúgy is útba esik”-felkiáltással elindulunk Magyargorbó felé. Hiába bámuljuk az út szélét, ahol célpontunknak lennie kell, természetesen elsuhanunk előtte (így utólag arra fogom, bekapcsolt agyam védekező mechanizmusa, és nem akarta észrevenni azt, amitől később borsozott a hátam). A valamikori Lészai udvarház hatalmas bokrok mögött húzodik meg, mint kiderült, okkal: a kúriának egyetlen zárható ajtaja vagy ablaka sincs már, tehát szabad prédája ócska graffitiket firkáló suhancoknak, imádottjukat falba véső hősszerelmeseknek, kóbor négylábúaknak, az ég tudja milyen szerzeteknek.

A főbejárat mögötti boltíves nyilás fölött csámpás „disco”-felirat, alatta széthajigált műanyag vödrök, nejlonzacskók, lóürülék. Képtelen vagyok benn maradni. Később tudom meg, hogy a régen kultúrházként, majd iskolaként működő épületet ugyan visszakapta egy Lészai-leszármazott, de a szóbeszéd szerint nem áll tervben, hogy bármit kezdjen vele a közeljövőben.

Zárt kapu fogad. Hosszas telefonálás, titkárnőtől titkárnőig történő átkapcsolások után kiderül, nem tudunk bemenni, mert a kúria egyetlen kulcsa a „domnul primar”-nál van, ő meg elutazott. De nyugodtan lefotózhatjuk kintről. Bemászunk a kerítésen, lefotózzuk. Legérdekesebb „tartozéka” az a síremlék, mely első látásra kerek kőasztalnak tűnt, és amellyel az 1868-ban másféléves korában elvesztett kisfiúknak, Lajosnak állítanak emléket szülei, Lészai Gyula és Matskási Karolina.

A Lészaiak a XVI. században kaptak nemesi rangot, és több környékbeli településen voltak birtokaik. A Filip család a második világháború környékén vásárolta meg a kúriát, ekkor ragadt a név a Lészai mellé. Jelenleg nem használják, de az egyszerű fehérre meszelt falak kissé megnyugtatnak, talán hamarosan valamilyen célt fog szolgálni az épület.

Nem ajánlott túlzottan előre örülni, ha az ember végre megtalálja a Kisbács melletti dombon túl elbújó Nádaspapfalvát. Sok kérdezősködés után a hatodik falubeli jön rá arra, mit is keresünk valójában: kiderül, a Bornemissza-név nem cseng ismerősen, és a kúriát nem „conac”-ként, hanem „curte”, azaz udvarként, udvarházként emlegetik. Kacskaringós keskeny úton kapaszkodunk fel a dombra, az unokáikat terelgető nénik hosszasan megbámulnak, innen sejtjük, itt ritkább madár az autó. Pár száz méter után megpillantjuk az 1802-ben épült kúriát. Az egyik arrajáró néni azt mondja, két bejárata van, mi azonban akárhogy kerülgetjük, csak egyet látunk. A rozsdás kapu mögül hamarosan előkerül egy bácsi. A kettéosztott udvarház egyik fele az övé, másik egyik unokatestvéréé, mondja. Voltak már itt mások is érdeklődni, fényképezni, de azért menjünk csak be.

Besurranunk a szinte derekunkig érő németjuhász mellett abban a hitben, hogy gyorsan kattogtathatunk néhányat a mindenféle kopott kacattal tömött udvaron, aztán kész, de a bácsi beinvitál a házba. Áporodott szag csapja meg az orrunkat, minden ablakpárkányról ránk vicsorít egy-egy mázavesztett lábos, rozsdás vasolló, poros művirág. Ștefan bácsi egyedül él, zavarosan beszél, kapkodja a levegőt, fotózzunk nyugodtan, mondja, de azért furán néz. A házat nagyapja vette attól a Tischler Mórtól, akit 1933-ban bírósági tárgyalása alkalmával egy vasgárdista százados a tárgyalóteremben agyonlőtt. A vásár dátumát nem tudja megmondani, de emlékszik arra, hogy egy felújítás során az egyik szoba mennyezetén a vakolat alól egy freskó került elő. Valami kéket ábrázolt, pont úgy, mint a templomban. Ahogy megpiszkálták a vakolatot, hogy minél többet felfedjenek a freskóból, az teljesen beomlott. A néhol boltívesnek hagyott mennyezet meglehetősen szabad karikákban van zöldre, sárgára, rózsaszínre festve. Alatta régi, kopott vitrines szekrény, vele szemben egyszerű, díszítés nélküli hozományos láda. Egy másik szobácskában egy régi kályha, az már akkor ott volt, mikor a nagyszülei beköltöztek. A szobák fölött padlás meg két szoba, de úgy tudja, régen táncesteket is rendeztek ott. Menjünk csak, levisz a pincébe is. Ódzkodom az ötlettől, de hát a fotógépnek azt is látnia kell.

A bácsinak van egy lánya, a kúriának ezt a felét ő örökli majd. Legendákról nem tud, csak annyit, hogy a Bornemissza neves magyar család volt annak idején, példaként Bornemissza Annát hozza fel, valahol olvasta egy kövön a nevét. A falu valamikori urairól, a Matskási-toldalékról nem kérdezzük. A domboldalra teraszosan kiépített kertet teljesen benőtte a gaz, lemenni nem tudunk. Lenn van a család kriptája, mondja a bácsi, de már beomlott. Megrongálták a világháború alatt, aztán jöttek valami moldvaiak, azok aztán teljesen szétdúlták, a sírhelyeket fedő sírkövek szanaszét, összetörve hevernek.

Megköszönjük az idegenvezetést, megkönnyebbülten búcsúzunk el. Fennebb menve a kacskaringós úton jól látszik a kúria tetején cserepekből kirakva az utolsó nagy renoválás éve: 1922. Innen már látszik a másik bejárat is, mely kicsit rendezettebb udvart takar. Senki nem nyit kaput, továbbmegyünk.