Bár valószínűleg sokan tudnak Erdély egyetlen kastélyszállójáról, mégsem lehet kihagyni.
A falu és a birtok több tulajdonos után 1610-ben, házasság révén került a Hallerek tulajdonába és maradt is több mint 300 éven keresztül. Jelenlegi formáját a kastély a XVIII. században nyerhette el a régebbi udvarház átalakítása nyomán. Az államosítás után a szokásos közintézmények működtek benne, majd parlagon hagyták. A kastély lépcsőfeljárójánál elhelyezett régi fotók bizonyítják, hogy az ugrai Haller kastély állapota néhány éve még semmiben sem különbözött a türei, gorbói vagy akármelyik másik összeomlófélben levő kúriáétól. Az örökös, Haller Ilona visszakapta az épületet, 2007-ben pedig egy marosvásáhelyi vállalkozónak adta el, aki négy év alatt teljesen felújította.

Az alig egy éve megnyílt kastélyszálló olyan, amilyennek mindegyik eddig látott kúriának lennie kellene. Külsejének egyszerű díszítései eredeti színekkel, szépen restaurálva, és a belsők is csak annyira telítettek régi festményekkel, a Hallerek portréival, Biedermeier-bútorokkal, gyertyatartókkal, zongorával, hogy az embernek mégse legyen az az érzése, hogy múzeumban jár, egyszerűen csak kóstoljon bele abba, milyen lehetett a régmúlt időkben egy ilyen kastélyban élni-mozogni. A földszinti folyosón azért van egy kis vitrines szekrényke, ahová a múlt század elején itt élő urak használati tárgyait, napszemüvegét, fényképezőgépét, a Haller-lányok Hahcsipkés zsebkendőit állították ki.

A kertet egyszerűen, de szépen alakították ki, a főút felöli oldalon padok, néhány asztalból és székből improvizált „terasz”, hátul pedig szökőkút. (Külön attrakció egyébként az „élő fűnyírő”, egy kecskegida, melyet minden nap más pad lábához kötnek.)
Be kell vallanunk, részben kíváncsiságból, részben morálemelés céljából ott aludtunk. Reggelinél a beszűrődő napfény-világította teremben halk zene mellett csak a mi evőeszközeink csörömpöltek, majd hirtelen a zene elhallgatott és a kandalló fölötti óra méltóságteljesen fél 10-et kongatott…

Az impozáns, tető nélküli épületet megpillantva egyből eszembe jut a kapjoni kastély, csakhogy ez sokkal nagyobb és U alakú. Ez a stílus a gödöllői Grassalkovich kastélyt idézi, és mivel IV. Haller Gábor felesége Grassalkovich-lány volt, szinte biztos, hogy a kerelőszentpáli kastély sokadik átépítésekor a gödöllői mintát vették alapul. A jelenlegi épület helyére először a XVI. században húztak fel várat, melyet a kerelőszentpáli ütközet után szinte teljesen megsemmisítettek. A XVII. században több, mint 60 éven át építtették a Hallerek a második várkastélyt, melyet azonban szintén tönkretettek a Rákóczi-féle szabadságharc idején. A ma is álló barokk stílusú kastély a harmadik volt ezen a helyen, melyet 1760-ban kezdett építtetni a már említett IV. Haller Gábor. A szentpáli birtok 1875-ben a szomszédos marosugrai kastély urára, gróf Haller Györgyre szállt.

Végigmegyünk, azaz gyakorlatilag végigbotorkálunk a kastélyon, ugyanis nem csak a tetőzet van beomolva, hanem a földszint is beszakadófélben, így a hepehupás törmelékdombokon végigmasírozva minden lépésnél fennáll a veszélye annak, hogy eltűnünk egyik-másik lyukban. Az emeletre vezető lépcsők közül egyetlen egy maradt meg, a lépcsőforduló fölött pedig még megvan a picike kupolás tetőrész is. A vakolatdíszeket és az íves szemöldökpárkányokat leszámítva ez az egyetlen díszítés, ami megmaradt.

A kastély 1930-as évekbeli virágkora után az első nagy rongálás az 1945-ben átvonuló orosz katonáknak tulajdonítható, négy évvel később pedig a kitelepítéskor a Haller családnak teljesen és végérvényesen el kellett hagynia az épületet. Ezután jött az a pusztítás, ami máshol is jött: a berendezést széthordták és amit nem vihettek, összetörték vagy elégették. A tengernyi kincsből két porcelánkályhát sikerült megmenteni és újra összerakni, ezek a marosvásárhelyi múzeumba kerültek.
2001-ben Haller Ilona visszakapta az épületet, majd az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegyének adományozta. Most, hogy néhány éve teteje sincs, állapota egyre romlik, s a mi ottjártunk is bizonyítja, hogy a kastélyt a körülötte levő vékonyka drótkerítés sem védi az alkalmi lakóktól vagy attól, aki (bármilyen szándékkal) be akar menni.

Déli kánikulában érünk Kapjonra. Az autó hőmérője 38.5 fokot mutat. A kis település igazi kísértetfalu ebben az órában, senki sem merészkedik ki a tűző napra (rajtunk kívül). Egy ideig nem tudom, káprázik-e a szemem, mikor meglátok egy kalapos dámát az út szélén lépkedni, de ahogy odaérünk sem tűnik el, hanem szűkszavúan a kastélyhoz irányít.
A Haller kastély romjai a falu szélén, egy kukoricás mögül emelkednek a magasba. Jóformán még el sem kezdünk fotózni, néhány kattintás után már tojást lehetne sütni a fényképezőgépen. A környék egyébként egyáltalán nem gyerekbarát: a kukoricáson túl gyanús dögszag, legyek százai dongnak körülöttünk. A kapu melletti sáncban valami mocorog a nagy fűben, oda sem merek nézni, gyorsan beillanunk. Alig érünk be az udvarra, a csalán már néhány lépés után hólyagosra csípi a lábunkat.

A kastély úgy áll ott a semmi közepén, mint egy jenkik által lerombolt kúria az Elfújta a szél-ben…Az ablakok felett kőből kifaragott Botticelli-féle kagylók (sokan egyébként “kagylós kastélyként” ismerik), az egyik sarkán pedig aprócska kacskaringós Hamupipőke-hintó, csak úgy dísznek.
A XVII. század elején a kastély helyén Bocskai István fejedelem udvarháza állt, aki 1606-ban unokaöccsének, Bánffy Lászlónak és sógorának, Haller Gábornak adományozta. A birtok ettől kezdve volt a Haller család kapjoni főágának tulajdonában, egy 1625-ben keltezett levél azonban a Bánffyakat már nem említi. Az udvarház köré a század folyamán kőfalat és bástyákat húztak, majd 1725-ben Haller János gubernátor barokk stílusú kastély építését rendelte el a helyére.

A kastély körüli vizesárokban a Szamos vize hömpölygött, korabeli leírások pedig fehér porcelán tűzhelyekről, kerek porondú, páholyos ülőhelyes lovardákról írnak. Állítólag II. József is megszállt benne, az 1848-1849-es szabadságharc idején pedig a honvédség kórházként használta. 1928-ban a kastély leégett, majd a termelőszövetkezet működött benne. A rendszerváltás óta elhagyatottan áll, várva, hogy a Haller-örökösök kérésére felújítsák. Most még lenne mit…