Bár Erzsébetvárost már 1733-ban városi rangra emelte III. Károly király, még most is csak nagyobbacska falunak titulálná bármelyik arratévedő. A főtéren hatalmas, gyönyörű örmény templom, tőle jobbra pedig hamarosan felfedezzük a valamikori Apafi kastélyt, amelynek kapuján több felirat és kiállítások plakátjai hirdetik, hogy múzeumféleség működik benne. Délután 3 után nyilván már senki sincs, de ki van függesztve egy telefonszám, amit rögtön fel is hívunk. Hölgyet keresnénk, de egy férfi válaszol. Magyarul. Elmondjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, mire azt a választ kapjuk, tíz perc és érkezik, hogy beengedjen.

Türelmesen várunk, szűk negyedóra múlva meg is jelenik egy pasas biciklin. Már sejtjük, hogy valami nem stimmel, mert ránk se néz, egyenesen a kapuhoz megy, kinyitja. Utánasomfordálunk, köszönünk ismét magyarul, ő válaszol románul. Belépünk a kastélyba, és hamar világossá válik, hogy ettől a perctől kezdve csak románul hajlandó beszélni velünk, holott elmondása szerint részben magyar. Undorral néz ránk, ahogy végigsétálunk a folyósón kiállított örmény családi fényképek között és látom rajta, hogy legbelül keservesen átkozza a percet, amikor felvette a telefont.

Kérdezősködök egy darabig, mire tőmondatokban válaszol, annyit tudunk meg, hogy a kastélyban hat terem van berendezve. Megkérdezném, hogy mivel (korhű bútorokat remélek), de a pasas hirtelen úgy érzi, meg kell indokolja a viselkedését, és átcsap a magyar politikusok szapulásába, ráadásul olyan ocsmányul, hogy az amúgy is egyre fogyó vigyorom teljesen az arcomra fagy. A „szpícs” befejezéséül rámszól, hogy tegyem le a tájékoztatót, az nem vihető el és ha a kastély többi részét akarjuk látni, menjünk a hátsó bejárathoz, neki ahhoz nincs kulcsa, csak az örmény tematikus kiállításokhoz.
A hátsó vaskapu nincs bezárva. Belépünk és ahogy körülnézünk, szinte várnám, hogy valaki utánunk ordítson, de sehol senki. Hosszú ideig járkálunk az épület körül, bekukucskálunk az elhagyatott, iskolás múltat idéző termekbe, de senkinek sem tűnünk fel. Végül levadásszuk mi a kapust (aki egyébként egy szemközti épületet vigyáz) és nyilván kiderül, hogy neki semmi köze a kastélyhoz, nemhogy kulcsa lenne bármelyik bejárathoz.

Hát ennyi. Sehol semmi nyoma annak, hogy a birtok egykor az Apafiak és a Bethlenek uradalmi központja volt, hogy a kastélyt Apafi Gergely, Doboka vármegye főispánja építtette 1552 és 1567 között, hogy a későbbi építkezések során vizesárok vette körül, hogy egykor óratornya is volt, vagy, hogy itt születtett I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, és itt halt meg felesége, a szakácskönyvéről is híres Bornemissza Anna.