A Fogarasi vár a tortán levő hab tetején a meggy: útba is esik, ráadásul útszéli panók hirdetik, hogy épp várnapokat ünnepelnek, tehát kihagyhatatlan. Az épület gyönyörű (és ha befejezik az éppen nemrég elkezdett felújítást, még gyönyörűbb lesz), a körülötte levő felhajtás kevésbé. Értem én, hogy a vásár fogalma így a XXI. század elejére kicsit átértelmeződött, mégis le tudnám szúrni azt a pacákot, aki a bejárattól ötven méterre egy sátor alatt manele-t bőget. (Vagy tudja a fene, lehet nem lenne itt, ha a popor nem venne tőle egyetlen cédét sem.) A vár belső udvara kardcsattogástól visszhangzik vérszomjas csatakiáltásokkal kísérve, kisiskolások hadakoznak egymással. Az egyik plakát lovagi tornát hirdet x időponttól, megcélozzuk.

Azt nem tudni, hol, végül negyedóra bóklászás után megtaláljuk egy félreeső helyen az ifjúság sátrát, ahol középkorinak mondott ruhakölteményekben lányok rohangálnak, néhány páncélba öltözött fiú pedig széles mozdulatokkal harcot mímel. A bemutató utolsó perceire érünk oda, alig akad néhány bámészkodó. Igazibb harcra számítottam, ehhez képest a legények finoman megmarkolják egymást, majd lemerednek a pózban, hogy fotózni lehessen őket. Utána mind beállnak egy utolsó csoportképre, fiúk és lányok egyaránt. Kicsit csalódottak vagyunk, de az autóhoz menve látjuk, hogy a vár “kevésbé vásári” oldalánál lovakkal gyakorolnak az esti bemutatóra. Azt már nem tudjuk megvárni, de a délutáni tornához képest nagyon is igazinak képzeljük el.

Nem találok semmilyen plusz magyarázatot rá, de Felek első írásos említése 1364-ből származik Affrica néven. Az impozáns barokk kastély építését 1761 és 1764 között rendelte el Adolf von Buccow erdélyi kormányzó. Ennek halála után a birtok Samuel von Brukenthal tulajdonába került, aki végül be is fejezte az építkezést.

Felek felé haladva még nem sejtettük, hogy amit itt találunk, méltó befejezése lesz túránknak. A több épületből álló együttes egy része még renoválásra vár (mely a tervek szerint hamarosan be is következik a Brukenthal Alapítvány jóvoltából, akik külföldről próbálnak támogatókat szerezni), de az épületeket körülvevő, eredeti állapotában megőrzött barokk kert lassan-lassan kezdi visszanyerni eredeti pompáját. A teraszosan kiépített kerten patakocska fut végig, mellette sétálva szinte olyan, mintha erdőben járnánk. Régen az Orangerie, vagyis a narancsoskert fűtött épülete arra szolgált, hogy tél idején itt termesszék a narancsot, ananászt, fügét, dinnyét, ma azonban a kastély egyetlen olyan épülete, amit már teljesen felújítottak.

Meg kell tehát cáfolni a marosugrai Haller kastélyszálló egyeduralmát, ugyanis a feleki Orangerie-ben is szálló és vendéglő működik. (A működés hatékonyságát gonoszul megkérdőjelezném, ugyanis egy sovány gyümölcssalátára ötven percet kellett várnom, de ettől kezdve hadd borítsa ezt az apró negatívumot feledés és homály.) Bár a munkálatok vége még messze van, az idei nyár folyamán már számos szabadtéri koncertet, látványshow-t szerveztek a kertben. A Brukenthal Alapítványnak nagy tervei vannak, többek között múzeumot, koncerttermet, kultúrális központot szeretnének itt létrehozni. Úgy legyen.

Bojcán igazából nem jártunk sikerrel, mégis érdemes volt lemenni. Tudtuk, hogy a híres Vöröstorony várában évek óta elmegyógyintézet működik és nem látogatható, de egyrészt a már unalmassá vált dombvidék után rettenetesen csalogattak a Déli Kárpátok hegyei, másrészt iskolás emlékeim is feléledtek valahogy és látni akartam a híres csatahelyszínt, amit annyiszor be kellett magolni a történelemkönyvekből.

Maga a torony, mely közvetlenül a főút mellett áll, a XIV. században épült. Nevét az alapanyagául szolgáló vöröses kövekről kapta. Sokak szerint falkutatás tudná megmondani, hogy a ma is álló torony mennyiben “eredeti”, ugyanis az 1533-as áradás során az Olt elmosta, így szinte teljesen újjá kellett építeni. A XVIII. század folyamán épült hozzá az olaszbástyás védőöv, amely kezdetben katonai célokat szolgált.

Nekifutottunk a hegynek, az intézet lakói vidáman integettek az ablakok rácsai között. Kijött elénk egy kedves ápolónő, aki kellő udvariassággal elmondta, hogy nem mehetünk be, de “megspékelte” ottlétünket azzal a szinte nyilvánvaló és máshol is bevett szokásnak számító ténnyel, hogy a vártól alagút indul, mely áthalad az Olt alatt. Hogy hová vezet, senki sem tudja.

Mikeszásza egy újabb elfelejtett, Isten háta mögötti falucska. A Brukenthal kastély keresésében valószínűleg az sem segít, hogy lassan estefele jár, alig látni embert az utcán. A falu központjába érve először a kastélyhoz tartozó bástyaromot pillantjuk meg, ami azért szomorú és vicces látvány egyszerre, mert az omladozó bástyához szorosan hozzáépült a posta és egy vegyesüzlet, hátrébb meg (természetesen) a kocsma. A kastély kapuja zárva és már-már megelégednénk néhány gyorsan lekattogtatott külsővel, amikor a kocsmából (?) előjön egy bácsi, aki előbb gyanakvóan néz, majd odajön. Kapunk az alkalmon és kérdezősködni kezdünk az épületről. A bácsi kezdetben nagyon szűkszavúan válaszolgat, majd mikor látja, hogy tényleg érdekel a dolog, azt mondja, menjünk vele, megmutatja. Meglepődünk, de a bácsi felrántja a drótkerítés egy részét és bevisz a kastélyba.

A kastély a XVI. században épült és a XVIII. században báró Samuel von Brukenthal erdélyi kormányzó tulajdona volt. A kommunizmus idején takarékszövetkezeti székház, majd iskola volt, ennek jól látható nyomait ma is viseli. A termeken végighaladva könyveken taposunk, az egyik sarokban pedig múzeumi tárlókat fedezünk fel. A tárlók valaha pedáns rendben őrizték a kastély néhány eredeti építőelemét és a Brukenthal család tárgyait, ma csupán néhány vázadarabra bukkanunk az összevisszaságban. Elképzelni sem merem, nemtörődömségből mi minden pusztulhatott itt el.

Az épületből kiérve a bácsi örömmel fedezi fel a pincelejáratnál rózsaszín biciklijét, amiről elképzelése sincs, hogy kerülhetett oda. Mielőtt felpattanna rá, megköszönjük, hogy beengedett, de igazából még mindig fogalmunk sincs, hogy ki ő, és mi köze van az épülethez.

Bár Erzsébetvárost már 1733-ban városi rangra emelte III. Károly király, még most is csak nagyobbacska falunak titulálná bármelyik arratévedő. A főtéren hatalmas, gyönyörű örmény templom, tőle jobbra pedig hamarosan felfedezzük a valamikori Apafi kastélyt, amelynek kapuján több felirat és kiállítások plakátjai hirdetik, hogy múzeumféleség működik benne. Délután 3 után nyilván már senki sincs, de ki van függesztve egy telefonszám, amit rögtön fel is hívunk. Hölgyet keresnénk, de egy férfi válaszol. Magyarul. Elmondjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, mire azt a választ kapjuk, tíz perc és érkezik, hogy beengedjen.

Türelmesen várunk, szűk negyedóra múlva meg is jelenik egy pasas biciklin. Már sejtjük, hogy valami nem stimmel, mert ránk se néz, egyenesen a kapuhoz megy, kinyitja. Utánasomfordálunk, köszönünk ismét magyarul, ő válaszol románul. Belépünk a kastélyba, és hamar világossá válik, hogy ettől a perctől kezdve csak románul hajlandó beszélni velünk, holott elmondása szerint részben magyar. Undorral néz ránk, ahogy végigsétálunk a folyósón kiállított örmény családi fényképek között és látom rajta, hogy legbelül keservesen átkozza a percet, amikor felvette a telefont.

Kérdezősködök egy darabig, mire tőmondatokban válaszol, annyit tudunk meg, hogy a kastélyban hat terem van berendezve. Megkérdezném, hogy mivel (korhű bútorokat remélek), de a pasas hirtelen úgy érzi, meg kell indokolja a viselkedését, és átcsap a magyar politikusok szapulásába, ráadásul olyan ocsmányul, hogy az amúgy is egyre fogyó vigyorom teljesen az arcomra fagy. A „szpícs” befejezéséül rámszól, hogy tegyem le a tájékoztatót, az nem vihető el és ha a kastély többi részét akarjuk látni, menjünk a hátsó bejárathoz, neki ahhoz nincs kulcsa, csak az örmény tematikus kiállításokhoz.
A hátsó vaskapu nincs bezárva. Belépünk és ahogy körülnézünk, szinte várnám, hogy valaki utánunk ordítson, de sehol senki. Hosszú ideig járkálunk az épület körül, bekukucskálunk az elhagyatott, iskolás múltat idéző termekbe, de senkinek sem tűnünk fel. Végül levadásszuk mi a kapust (aki egyébként egy szemközti épületet vigyáz) és nyilván kiderül, hogy neki semmi köze a kastélyhoz, nemhogy kulcsa lenne bármelyik bejárathoz.

Hát ennyi. Sehol semmi nyoma annak, hogy a birtok egykor az Apafiak és a Bethlenek uradalmi központja volt, hogy a kastélyt Apafi Gergely, Doboka vármegye főispánja építtette 1552 és 1567 között, hogy a későbbi építkezések során vizesárok vette körül, hogy egykor óratornya is volt, vagy, hogy itt születtett I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, és itt halt meg felesége, a szakácskönyvéről is híres Bornemissza Anna.