Közben kinyílt egyik emeleti ablak, és a bárónő integetett ki rajta: nemsokára kész a friss kávé. A báró keskeny csigalépcsőn vezetett tovább a toronyban berendezett könyvtárszobába, majd a pincébe, ahol már nem sokszáz akós boroshordók sorakoznak, hanem rendezvények szervezésére alakították át.

Az első emeleti folyosóról szobák és rendezvénytermek nyílnak, a falakat az ősök portréi díszítik. „Az én dolgozószobámmal szemben pont apám van, figyeli, hogy dolgozom-e” – viccelődik a báró. A rendezvénytermek egymásba nyithatók, összesen akár kétszáz személy fogadására is alkalmasak.

ch01

◄ Back

Next ►

Picture 1 of 12

A báróné közben behozta a kávét, az ebédlőben ültetett le, lapokat osztogatott, jegyzetelésre szólított fel: kész gyorstalpalót kaptunk egy kastélyszálló kialakításából és vezetéséből. Ehhez pénz, pénz és pénz kell, mondja a báró, mire felesége rákontráz, hogy igazából akarat és fantázia. Jó, akkor akarat, pénz, akarat, pénz – döntik el közösen. És valóban, bár kétségtelenül kell tőke, azt az egyedi hangulatot, extra szolgáltatást, amit egy hotel nem biztosít, kis odafigyeléssel és ötletekkel lehet leginkább biztosítani. Míg mondjuk a renováláshoz, vagy később a modern fürdőszobák kialakításához pénz kell, a többit megoldja egy padláson talált festmény, a felújítás közben készült „előtte és utána” fotók, régi dokumentumok, amelyek elmesélnek egy-egy pillanatot az épület történetéből. De nemcsak az ilyen apró dekorációs elemekről van szó: a báróné azt is elmesélte, hogy az egyik ágy elegáns baldachin-szerű textildíszítését maga készítette, és egy nap alatt meg is lett, olcsón és ízlésesen.

A házaspár különben a munka nagyrészét maga végezte és végzi most is. (Sokan azt hiszik, milliomos vagyok, mert kastélyban lakom. Miután elmentek, felveszem a munkaruhám, és megyek tovább meszelni – mondja a báró.) A takarító személyzet a faluból jár be, napi néhány órát, a reggelihez a friss pékáru is természetesen a falubeli pékségből érkezik. A teendőket költséghatékonyan szervezik meg, ugyanakkor a helyieknek adnak munkát, nincs állandó fix alkalmazottjuk, viszont mindig ugyanahhoz a kertészhez, asztaloshoz fordulnak, aki már jól bevált.

A kastély folyamatosan alakul, változik, minden nap valamit csinálnak rajta, a szobák berendezését is módosítják. A vendégeket a folyamat is érdekli, ezért érdemes elmesélni, hogy min dolgoznak még. A báróné elmesélte, hogy egy vendég egyszer rákérdezett, mennyire „autentikus”, amit lát. „Lássuk csak, múlt héten mit is csináltam?” – válaszolta erre. Egy olyan kastélyban, ahol a mai napig is laknak, nem az érintetlenség a lényeg, hanem az, hogy a történelmi jelleg megőrzésével a jelenkor igényei is ízlésesen érvényesüljenek.

A látogatás végén erdélyi kastélyokról szóló könyvvel és egy Sógor Csaba által küldött EPP-csomaggal köszöntük meg a lehetőséget. Elmenet még láttuk, ahogy a báróné kiakasztja az EU-s zászlót az ablakba, és mindketten integetnek.

A kastély alapjait az 1200-as években fektették le, és bár nem a legnagyobbak közé tartozik a maga ezer négyzetméteres területével, stratégiailag elég fontos szerepet töltött be, ugyanis folyó mellett helyezkedik el. „Középkori autópálya” – viccelődött Xavier. A háborús zónában fekvő épület sokszor megsérült, tulajdonost cserélt, majd szerzetesek vették át, akik a faluban iskolát működtettek.

Xavier és családja 2005-ben költöztek be a kastélyba, de mivel „egy kicsikét nagy” egy családnak, úgy döntöttek, hogy szállót nyitnak a földszinten és az első emeleten. A lakosztályokban a bútorzat és az egyéb berendezési- vagy dísztárgyak eklektikusak, az antik bútorok több kort idéznek.

Amikor a jelenlegi nászutas lakosztály festett szekrényét mutatta, évszámokkal, iniciálékkal, Xavier meglepődött azon, hogy mi nem lepődünk meg. A franciák kuriózumként szokták megcsodálni a szekrényt, az erdélyi turisták pedig csak bólogatnak, hogy persze, persze, ez nálunk is szokás.

A beszélgetés után a Xavier ajánlotta kastélyt látogattuk meg nem messze a Chateau de Werde-től. A XII. századi Haut-Koenigsburg vára már jó messziről látszik a domb tetején – természetesen ezt is stratégiailag kiszámított helyre építették. Gyönyörű szerpentineken közelítjük meg, a hó szikrázik, az idő olyan tiszta, hogy bő kilométerekre el lehet látni a völgyben.

A Haut-Koenigsburg kastély nem szálló, hanem egyszerűen látogatható, múzeumszerű. A bejáratnál és aztán végig, több eremben is nagy pannók hirdetik „a nagy restaurációt”, amely a várakozásokkal ellentétben nem mostanság, hanem az 1900-as évek elején történt. Persze azóta is folyamatosan igazgatják, a teljes pusztulástól viszont akkor, a XX. század elején mentették meg, „mert volt rá politikai akarat” – olvashattuk a táblákon.

A kastélyban körtúra alatt lehet megnézni a termeket: a császárné szobáit, a császár hálószobáját, a konyhát, a fegyvertermet, az ebédlőt. Az egyik bástya kis ablakaiból még csodálatosabb kilátás nyílik a völgyre, a sorakozó, behavazott szőlőtőkékre, a hegyre kanyargó szerpentinre.

Télen korán zárnak, így majdnem benn is maradtunk, miután épp csak végigrohantunk a várkastélyon, majd tovább indultunk  Strasbourg felé, az Európai Parlamentbe.

Bőven benne voltunk már az éjszakában, amikor végre felgördültünk a kastély kocsifelhajtóján. Egy pillanatig elképzeltem, hogy bál van éppen, és nyitott tetejű hintóval futnak be a díszes vendégek. Báli fényesség viszont sehol – érthető módon –, hanem diszkrét, nagyon ízléses külső megvilágítás és zárt ajtó. A jókora csengőt nem mertük meghúzni, nem egyedüli vendégek voltunk. Már éppen szellemeket kezdtünk emlegetni, amikor egy tetőtéri ablakból megszólalt a sötétség: jó estét, örvendek, hogy megérkeztetek, a kulcsot ott találjátok jobboldalt.

A hang persze nem egy szellemhez, hanem a kastély tulajdonosához és menedzseréhez, Xavier Millonhoz tartozott. Vele később beszélgetünk majd bővebben, ekkor még csak annyira volt energiánk, hogy „te jó isten”-jellegű suttogások közepette körül megcsodáljuk a szobákat – mit szobákat, lakosztályokat -, amelyekben a következő két éjszakára megszállunk.